Cipők a Duna-parton
A budapesti Duna-part brutális gyilkosságok emlékeit őrzi. A nyilasok kegyetlenségének és a magyarországi zsidóüldözésnek szimbólumává vált Duna-parti kivégzésekről a mai napig szélsőségesen eltérő képzetek élnek a társadalom különböző rétegeiben. Ez az eseménysor (a hazai zsidóság sorsának reális bemutatásával együtt) hosszú ideig tabunak számított, tudományos-ismeretterjesztő publikációk adatai is meglehetős szórást mutattak az áldozatok számát illetően. Így nem véletlen, hogy a gyilkosságokkal kapcsolatos visszaemlékezések sem koherensek: szélsőséges esetei a mitikus-túlzó narratíváktól, az egész kivégzés-sorozat tagadásáig tartanak.
Mindez nagymértékben (bár nem kizárólagosan) az 1949-re kiépülő kommunista diktatúra eredménye. 1945 után még jelentős kísérletek történtek a gyilkosságok történetének feltárására, a tettesek felelősségrevonására. Szem- és fültanúk, menekültek, illetve elfogott nyilasok vallomásait tartalmazó népbírósági iratok, valamint a koalíciós alapon működő Budapesti Nemzeti Bizottság tényfeltáró testülete dokumentumainak segítségével pontosabb kép rajzolható a történtekről. Más korabeli forrásokra is támaszkodhatunk, hisz a nyilasok akcióira még egy működő világvárosban került sor.
A nyilasterror a hatalomátvétel pillanatától megkezdődött. Raoul Wallenberg követi jelentése szerint már a puccs első éjszakáján történtek pogromok, amelyek becslése szerint 100-200 fő halálával jártak. Edmund Veesenmayer 1944. október 18-i követi jelentése ugyanezt erősíti meg: „Tegnap óta a budapesti zsidók elleni egyéni kilengések és gyilkosságok napirenden vannak…” A mentők eseménynaplója aznap 21 óra 15 perckor rögzítette az első gyilkosságot.
A ma ismert első és az utolsó folyó-parti kivégzés között 59 nap telt el (a nyilas uralom Pesten 95, Budán 118 napig tartott). A nyilasházakból kirajzó fegyveres csoportok ugyanis, a városi lakosság nyugalmának megtartása érdekében igyekeztek az akcióikra utaló nyomokat eltűntetni. Hulláikat kezdetben a törvényszéki Orvostani Intézetbe szállítatták el. Miután a tárolóhelyiségek megteltettek, a legyilkoltakat a Dunába dobták a -„Katyn- szindróma” elkerülése miatt.
A későbbiekben az éjszakánként a Duna-partra kísért csoportok átlagos létszáma 30 főre tehető. A rendelkezésre álló adatsorok szerint a több mint tucatnyi, majd minden nap gyilkoló nyilas csoport áldozatainak száma így összesen elérheti a 3600 főt – ez jelentősen több mint amit a történeti szakirodalom mérvadó része korábban elismert. A nyilas pártszolgálat és a fegyveres nemzetszolgálat tagjaiból létrejött csoportoknak jól körülhatárolható kivégzőhelyei voltak. „A Duna-part kövezete, főképp a hidak környéke, reggelente feketéllett a kivégzett emberek vérétől.” -jegyezte fel Déry Tibor Alvilági játékok című ostromnaplójában az éjszakai mészárlásairól. Ezt a rémisztő képet a népbírósági perek iratai is alátámasztják. Ezek szerint, a legtöbb gyilkosságot a Lánchíd pesti hídfőjénél követték el. Ide majdnem minden ismertté vált nyilasházból tereltek embereket. A pesti oldalon azonosítható kivégzőhelyek továbbá: a Megyeri csárda, a Rákos-patak torkolata, a Dráva utca, a Szent István park, az Eskü tér, a pesti szállodasor, Ferenc József rakpart. A budai oldalon azonosítható kivégzőhelyek: Nagyszombat utca, Batthyány tér, Szilágyi Dezső tér.
Az áldozatok 99%-a budapesti zsidóság köréből került ki. A csillagos házakban élő, majd a gettókba költöztetett zsidók közül a nyilasok részben teljesen véletlenül, részben rablási, zsarolási szándékkal (besúgók alapján) válogatták ki azokat, akiket a nyilas házakba hurcoltak, majd onnan a Duna partra tereltek. Alkalmanként az őket bújtató, védelmező állampolgárok is a kivégzések áldozatai lettek. (Közülük legismertebb a boldoggá avatott Salkaházi Sára nővér sorsa.)
Mindezt a hivatalos leírások 1989 előtt állított „szemérmes emlékművek” évtizedekre elhallgatták. Az antiszemita elbeszéléseket, zsidóellenes megnyilvánulásokat azonban ezzel nem sikerült elfojtani. Ezt jól szimbolizálja, hogy a Duna-parton álló emlékműveket a mai napig rendszeres megrongálják. Ugyanakkor a legújabb emlékezetpolitikai törekvéseket mutatja, hogy 2010-ben a budapesti rakpartok egyes szakaszait az embermentésben részt vevő személyekről (gróf Esterházy János, Slachta Margit, Angelo Rotta, Sztehlo Gábor, Friedrich Born, Raul Wallenberg, Nina és Valdemar Langlet, Salkaházi Sára, Jane, Haining, Carl Lutz) nevezték el.
