Az ostrom végnapjai a Vérmezőn

A Vérmezőn folyó 1944-es harci cselekményekről szóló visszaemlékezésekben számos történet szól a Várért folytatott küzdelem utolsó szakaszáról. Ezek szervesen összefüggnek a könyvünkben külön szócikként szereplő Attila út 137. számú iskola körüli harcokkal.

1945. február elején indult meg a harc a Mátray utca 9. számú házért. Szovjet rohamcsapatok kibővítették a Logodi utca–Várfok utca közti betörésüket, elfoglalták a 75. és a 77. számú házakat, a lövöldözés a pincékben a tehetetlen civilek között zajlott. A nap második felében egy német lángszórós egység a Mátray utca korábban elesett házait visszafoglalta, az öldöklés közben menekülő polgári lakosok teljes vagyonukat elvesztették. „A katonai egészségügyi anyagokat tartalmazó ládák, amelyek a pince nyílászárói előtt álltak, meggyulladtak, a bennük lévő anyagok (éter, jód és egyéb) gőzöket bocsátottak ki. Hogy menekülni tudjunk, át kellett ugrálnunk az égő anyagokon. Mozgásképtelen nagyanyámat nem tudtuk kihozni, később egy harisnyadarabból agnoszkáltuk. A kert felé jöttünk ki a vészkijáraton. A németek kézigránátokat dobtak közénk, mert oroszoknak véltek, szemből az oroszok lőttek, mert németeknek gondoltak.” - emlékezett vissza Mandics Endre, aki 12 évesen élte át a borzalmakat. Ebben az időszakban nemcsak itt, hanem az Attila utcai iskola melletti házakban is kusza viszonyok uralkodtak: a lakók csak úgy hagyhatták el pincéjüket, hogy hangosan német és magyar nyelven jeleztek az őrségnek – mivel orosz felderítő járőrök már rendszeresen megjelentek a földszinti és emeleti lakásokban is.

A Logodi és a Várfok utca szovjetek által elfoglalt házainak lakóit a vöröskatonák azonnal beállították teherhordó feladatokra, nem törődve a nemzetközi egyezményekkel. Hozzá kell tennünk, a kiosztott feladat itt majdnem egyenlő volt az öngyilkossággal, mivel teljesen belátható terepen kellett a civileknek mozogniuk, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag bármelyik irányból számíthattak német és magyar tűzrajtaütésre, mivel ekkor még a Vérmező északi szélének házai közül csak néhányat foglaltak el a szovjet csapatok. Szentesi Tibor erre így emlékezett vissza: „Egy orosz összegyűjtött néhány lakót és zsákkal, vödörrel elindultak élelemért. Azon az úton mentünk, amelyek az oroszok bejöttek: a padláson átmentünk a szomszéd házba, az elemi iskolán, a Krisztina körúton, a Willinger átjáróházon keresztül kijutottunk a Bors utcába. Itt állt egy gulyáságyú, megtöltöttük a vödröket gulyáslevessel, a zsákokba barna, hasáb alakú orosz kenyereket raktak és így felpakolva tettük meg az utat visszafelé. Az út mellett itt-ott halottak feküdtek, a postapalota hatalmas ablakai mint a pokol kapui világítottak, a fa alkatrészek lángoltak. A németek visszavonuláskor felgyújtották a Vérmező út 14. számú sarokházat, a mi házunkat azért nem, mert elkéstek. A szomszéd házból gyújtólövedékkel felgyújtották a háztetőt, az egész padlástér beszakadt és a 3. emeleti lakások kiégtek. (…) A Körmöczi lépcső saroképületében német géppuskások voltak, amikor meglátták a mozgolódást, odatüzeltek, ezért ezzel felhagytunk. A ház előtt a Vérmező úton lőszeres ládákat kellett rakni, a Bors utcai sarokházban szintén ellenséges tüzelőállás volt, azok is el kezdtek tüzelni.” A Várfok utca 16. számú ház lakóinak jelentős része ennek során elpusztult, a ház és környéke tele volt magyar és szovjet halottakkal. Február 4-én a ház légóparancsnoka érintkezésbe lépett a szomszéd pincében védekező németekkel és tájékoztatta őket, hogy a szovjet csapatok visszavonultak. Épp idejében, mert a németek már az óvóhely felrobbantására készültek.

HR

Vissza a hírekhez

Videó galéria

Memento Park
Bauer Sándor emléktáblája
Lukács György szobra
"Ámor Háza"

HR

További videók