Farkasréti temető
1944. december 28-án a szovjet csapatok elérték a Farkasréti temetőt, és elfoglalták annak nyugati, izraelita temetőként működő részét. Ettől a naptól kezdve egészen 1945. február 7-ig a temető rendkívül súlyos harcok színhelye volt.
A romhalmazzá vált Budapest újjáépítése 1945-ben rögtön a harcok befejeződésével megkezdődött. A helyreállítási munkák azonban, döntően a gazdasági lehetőségek miatt, sokáig elhúzódtak. Az ostrom nyomai: a szétlőtt épületek, a foghíjtelkek így évtizedekre meghatározták a főváros utcaképét. Az egykori harcok hevességére leglátványosabban a Budai Vár város felé emelkedő épülettorzói emlékeztettek. Ráadásul Budapest újabb (1956-os) ostroma szintén súlyos károkat okozott a város ingatlanállományában. S bár a forradalom emlékének eltüntetésére, központi utasításra, intenzív munkák kezdődtek, a félreeső helyeken a küzdelmek emlékei sok helyen megmaradtak. Így évtizedek távlatából sok helyen már a feledés homályába merült, hogy a falakon látható golyónyomók pontosan milyen harci cselekmények emlékei.
A külső városrészekben található emlékek azonosítása azonban kevesebb gondot okoz. Az 1944/45-ös ostrom egyik leggroteszkebb helyszínén, a Farkasréti temetőben a megrongált sírok a mai napig emlékeztetnek a harci cselekményekre. Az itt közölt képeket kedves olvasónk, B. C. bocsátotta rendelkezésünkre, a helyszínekhez kapcsolódó közös történetek megosztásáról szóló felhívásunkra. (Hálás köszönet a felvételekét, s az archív és mai felvételeket továbbra is várjuk, és örömmel tesszük közzé.)
A képeken látható helyszínek az 1944. december 28-tól kezdődő összecsapásokra emlékeztetnek. Az előrenyomuló szovjet gyalogság ekkor érkezett meg a Farkasréti temetőhöz. Nagyobb tűztámogatás híján azonban sokáig csak tapogatózó akciók folytak az ekkor még ritkán beépített területen, a szovjet csapatok csak az ortodox izraelita temetőt vették birtokba a terület nyugati szélén. A Farkasréti temető stratégiai jelentőségét az adta, hogy a Sas-hegy elfoglalása szovjet részről csak innen volt lehetséges. A védők számára ugyanakkor az egyre szűkebbé váló budai katlan (többek közt a Vérmezőre telepített szükségrepülőtérrel) fenntartása miatt volt nélkülözhetetlen a terület megtartása. A küzdelmekben mindkét részről bevetettek magyar alakulatokat is, többek között csendőröket, egy hungarista harccsoportot és a Vannay-riadózászlóalj egy szakaszát. Január 13-án egy rohamlövegekkel és lángszórókkal is támogatott nagyszabású szovjet támadás elakadt a védelem hátsó vonalainál, január 20. és 25-én pedig a 8. SS. Lovashadosztály 16. ezredének katonái ellentámadásai a teljes temetőt visszafoglalták. A kriptákban kialakított tüzelőállások között ettől kezdve gyakorlatilag megszakítás nélkül heves harcok folytak. Grassl zászlós, a Vannay zászlóalj szakaszparancsnoka tapasztalva hogy vele szemben dagesztáni illetve kirgiz katonák harcolnak, különös eszközökhöz folyamodott az ellenfél elrettentésére: két szovjet hullát felakasztott a 44. gyalogezred híres parancsnokának, krupieci Bauer Gyula vezérőrnagynak (Bauer Miklós későbbi ÁVH alezredes nagyapja) sírjára és hangszórósaival kísértetiesen huhogni kezdett, ami a babonás iszlám vallású katonákat nyugtalanította. A védők számára a hegyvidéki szakasz hosszas védelmét a viszonylag nagy mennyiségű nehéz kézifegyver, valamint a terepviszonyokhoz alkalmazkodó taktika tette lehetővé. Január végére a folyamatos szovjet támadások már a temető keleti feléig jutottak el, a fegyverek a temetőben végül 1945. február 7-én hallgattak el.
