Milyen történeteket szabad megírni?
A XX. századi diktatúrák helyszíneinek, történeteinek bemutatása számos etikai és szakmai kérdést vet fel. A titkos belügyi lakások ismertetésével kapcsolatos reflexiók.
A könyvünkben szereplő, korábban már több publikációban bemutatott, titkos belügyi lakások révén kapott visszajelzések ismételten felvetették azokat a kérdéseket, amelyekkel kutatóként nap mint nap szembesülhetünk: Milyen következményekkel járhat a múlt titkainak feltárása? Miként lehet az állampolgárok intim szféráját is manipuláló diktatúrák történeteit, a kortársak és az utódok méltóságát tiszteletben tartva megírni? Hol húzódnak a személyes és a köztörténet hatásai?
Az egykor konspirált illetve találkozási lakásokat rejtő budapesti házak megnevezése bizonyára többeknek okozott megdöbbenést, rácsodálkozást, zavart vagy más jellegű reakciót eredményező felismeréseket. Példaként íme egy XIII. kerületi házzal (http://www.andai.hu/tartalom/polgari-toertenetek/2334-kemkoezpont-a-kreszben.html), illetve egy, VI. kerületi ingatlanok sorsával (http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=154352%3Amultkavaro&catid=65%3Aaz-olvasok-irasai&Itemid=101)
foglalkozó, személyes történetek felelevenítő reflexió.
Mindkét írás mögött ott rejtőzik, az egyéb hozzászólásokban direkten is megfogalmazódó kérdés: Mi az, amit a diktatórikus intézmények titkai közül jogi, etikai és szakmai kritériumok alapján nyilvánosságra lehet hozni? Míg az első szempontra könnyebb, utóbbiakra jóval nehezebb választ találni. Munkánk fő forrásbázisát a legálisan, lényegében bárki számára hozzáférhető levéltári dokumentumok jelentik. Az iratokhoz a szigorú külső és belső szabályozás keretei között (sokszor hosszas várakozás után) jutottunk hozzá. (A „titkos lakások” esetében ez az egykori „szigorúan titkos” dokumentum, minősítésének belső felülvizsgálata után következhetett be.) Igaz, amint a hálózati személyek („ügynökök”) azonosításáról szóló rendelkezés mutatja, a jogszabályok olykor akár élesen is ellentétesek lehetnek a megismerés vagy a természetes igazságérzet szempontjaival.
Mégis talán mindezeken túl a publikációk hatásaival kapcsolatos etikai kérdések jelentik az igazi nehézségeket. Azt hiszem ezeket csak esetről-esetre mérlegelve lehet, jól-rosszul megválaszolni. S az sem árt az ügynek, ha a felmerülő szempontokról szakmai és közéleti fórumokon, higgadt körülmények között lehet töprengeni, vitatkozni. Nemrég például a Betekintő folyóirat rendezett egy ilyen jellegű rendezvényt: http://betekinto.hu/2012_2_krahulcsan
Ami a lakásokkal kapcsolatban előkerült - csak házszámokat tartalmazó - listát illeti: itt végül a teljes publikálás mellett döntöttem. (Az emellett szóló további érveket ld. alább). De vajon miként kell majd eljárnunk, ha új iratok előkerülése után már konkrét lakásokat is azonosítani lehet?
(Tabajdi Gábor)
---------
Néhány a publikálás mellett szóló érv:
-Mivel a lista fennmaradt és kutathatóvá vált, csak idő kérdése volt, hogy valaki nyilvánosságra hozzá. Talán jobb, ha ez egy tudományos, szakmai fórumon (betekinto.hu) történik, s nem mondjuk a politikai haszonszerzés, a hiszterizálás érdekében fenntartott írott vagy elektronikus folyóiratokban.
-A forrás az állambiztonsági levéltárból származik, ahonnan a megfelelő ellenőrzés, minden a törvény által előírt szenzitív adat kitakarása után vehettem kézbe.
-A lista valóban csak házszámokat tartalmaz, a címek viszonylag nagy bérházakra utalnak. Így elsősorban a lakások elhelyezkedése, hálózata, ami kiolvasható belőlük.
-Természetesen egy adott házban élők esetében okozhatnak az egykori lakótársakkal kapcsolatos kellemetlen felismeréseket. Fontos azonban megjegyezni, hogy a K-lakások a BM tulajdonai voltak, így a kollaboráció lényegében csak a címek felénél merül fel. Viszont még ezekben az esetekben is eltérő a közgondolkodásban a különböző szervekkel (pl. kémelhárítás) való együttműködés megítélése.
-Az esetek 99%-ban az eddig leleplezett "ügynököknek" sem esett semmilyen komolyabb "bántódása" Magyarországon. Ehhez képest, hogy mondjuk egy volt munkásőr lakásán még ügynöki találkozók is voltak, talán még kevésbé válthat ki erőteljes indulatokat.
-Ráadásul a belügyi jelentések is utalnak rá, a lakótársaknak sok esetben erős gyanújuk volt azzal kapcsolatban, hogy mi folyik a szomszédban...
-A feldolgozott lista 1974-ben készült. A T-lakástulajdonosok többsége ekkor 45 év feletti volt, tehát ma már nagy valószínűséggel nem él.
