Szükségrepülőtér a Vérmezőn
A Vérmező és környéke Budapest ostromának leginkább exponált területeihez tartozott. Az eredetileg lovaspólópályának is használt, rendszeresen kaszált rétet 1944 decemberében szükségrepülőtérré alakították át, az ostrom után pedig a Vár romjaival töltötték fel.
A terület északi szélén, a későbbi (1991-ben a Szoborparkba szállított) Kun Béla szobor helyén 1944-ben létesített szabadtéri harceszköz-kiállítás működött: az itt álló harcjárművek, elsősorban páncélosok és lövegek mind a keleti frontról származtak. 1944 nyarán munkaszolgálatosokkal a Krisztina körúttal párhuzamosan a Vérmező szélén hosszú légvédelmi óvóárkot ásattak. A cikk-cakk vonalban elkészült árok „cikk” oldala mindig nyitott volt és falépcsőkön lehetett lemenni, a „cakk” oldalon viszont hullámbádog tető és azon fél méteres földréteg védett kisebb becsapódások ellen (ezeket a bádoglemezeket a harcok során, amikor az árok első vonallá vált, részben leszedték). 1944 szilveszter reggelén a környék lakóit kiterelték sáncásásra és a Vérmező északi csücskénél 5 méter mély és 5 méter széles harckocsiárkot ásattak. Sebes Emil mint leventeszolgálatos december 29-én maga is részt vett a gyorsan kialakított szükségrepülőtéren gépek fogadásában:
„Miután a vitorlázó repülőgép földet ért, lángok törtek elő orrából, azt hittük kigyulladt. Később konstatáltuk, hogy 4 db 150 mm-es rakétát lőtt ki előre. Ez a gép rövid megállását biztosította. Ezzel egyidejűleg a függőleges vezérsík alól kiengedett egy fékernyőt. A gépnek kereke, futóműve nem volt, ezt a felszálláskor induló reptéren leoldotta. (…) nekünk leventéknek az volt a feladatunk, hogy a sok-sok alumínium akumulátoros lámpát kirakjuk a vitorlázó gépből, és még sötétedés előtt az Attila utcán és a Krisztina körúton 50 méterenként telepítsük a lámpákat. Ezek este fehéren villogtak. Az iskola előtti tankcsapda szélére zölden villogókat raktunk. A Korlát lépcső vonalában a Vérmezőn keresztül vezetett egy gyalogátjáró a Déli Pályaudvarhoz. Itt sorban piros jelzőfények lettek lerakva.(…)
Éjfél körül bekapcsoltuk a reptér világítást, megérkezett egy Opel gyártmányú Blitz rádiós autó, amelyben csinos lányok voltak. Mondták a vezetőknek, hogy mindenki jöjjön fel az Attila utcába, hagyja ott a Vérmezőt, mert nemsokára érkeznek az első gépek. Tőlük tudtuk meg azt is, hogy Budapest határában a JU 52-es gépek már elengedték a vontatmányaikat és a vitorlázó gépek kettesével fognak érkezni 20 percenként, és akkor kezdődhet a munka. Mindenki kapott egy termosz kakaót és egy tábla csokit. Nemsokára nagy sistergéssel, lámpák nélkül megérkezett az első két gép és a kiállított tankok fölött a sötétségből lesiklottak a Vérmezőre. Nagy puffanás, majd lángok – a gépek megálltak. Mi leszaladtunk és a tanultak szerint végeztük feladatunkat. A később érkezettek között volt olyan gép, amely kisodródott a Krisztina körút fölé és a villamosvezetékeket letépve ért földet. A 4. vagy 5. párként beérkezett gépeket nem tudták időben elvontatni, így a már földön lévőbe szállt bele a következő, ezután a szerelők folyamatosan lőtték a piros rakétákat a leszálló gépek elé, de hiába. Reggel megnéztük a roncsokat: volt amelyikben benne volt a halott pilótagyerek. (…) A szabadtéri zsákmánykiállításon volt egy légvédelmi löveg, amelynek csöve függőlegesre volt feltekerve. Az egyik leszálló gép a jobb szárnyával elkapta, a szárny leszakadt, a baleset az ágyút a tankcsapdába lökte. Ennek a gépnek a pilótája sem volt 15 évnél idősebb, holttestét a barátaim szedték ki a gépből.”
Nem sokkal később a szovjetek megkezdték a Vérmező rendszeres aknázását is: ettől kezdve a vitorlázógépek rendezett fogadása a résztvevők számára életveszélyes vesszőfutássá vált: "Amikor feljöhettünk a pincéből, láttuk, hogy sok ejtőernyő piroslik a havon érintetlen tartályokkal, mert a front miatt egyik fél sem mert kimenni értük. Bíztunk benne, hogy megint élelmiszert találunk, de csak lőszerutánpótlás volt bennük. Viszont levágtuk az ejtőernyőt – „jó lesz az még valamire” – felkiáltással. Jó is lett, mert Édesanyám női zsákruhákat varrt belőle, melyeket vidéken élelmiszerre tudtunk cserélni.”
