Visszaemlékezés –Vérmező (1944)
Sebes Emil, aki ezt az időszakot 12 éves fiúként az Attila u. 117. számú házban élte át, ebben az állásban talált egy halott SS tisztet félmeztelenül, de bekötözve, – mellette feküdt a véres zubbonya, és egy kilőtt meg egy éles páncélököl. „A zubbonyt és egy távcsövet hazavittem, – a zubbony kívül terepszínű anyag volt, de belül szőrme (a háta fekete perzsa volt, ebből Anyám egy kézmelegítőt(muffot) vart magának, – a kapucnija párducszőrme volt, – ebből én kaptam egy „usanká”-t, – az eleje vörösrókaprém volt, ebből gallér lett a Keresztmami kabátjára, – mikor hazavittem, óriási riadalmat okoztam, mert mikor kifejtettük a szőrmét, sűrű fürtökben hemzsegtek benne a tetvek. A tetűtelenítést úgy oldottuk meg, hogy a szőrmét elástuk, és egy csücskét kint hagytuk a földből. Azon keresztül még egy hét múlva is masíroztak ki a tetvek.)”
Sebes Emil mint leventeszolgálatos december 29-én maga is részt vett a gépek fogadásában. Érdemes idézni ezzel kapcsolatos visszaemlékezéséből:
„Miután a vitorlázó repülőgép földet ért, lángok törtek elő orrából, azt hittük kigyulladt. Később konstatáltuk, hogy 4 db 150 mm-es rakétát lőtt ki előre. Ez a gép rövid megállását biztosította. Ezzel egyidejűleg a függőleges vezérsík alól kiengedett egy fékernyőt. A gépnek kereke, futóműve nem volt, ezt a felszálláskor induló reptéren leoldotta. (…) nekünk leventéknek az volt a feladatunk, hogy a sok-sok alumínium akumulátoros lámpát kirakjuk a vitorlázó gépből, és még sötétedés előtt az Attila utcán és a Krisztina körúton 50 méterenként telepítsük a lámpákat. Ezek este fehéren villogtak. Az iskola előtti tankcsapda szélére zölden villogókat raktunk. A Korlát lépcső vonalában a Vérmezőn keresztül vezetett egy gyalogátjáró a Déli Pályaudvarhoz. Itt sorban piros jelzőfények lettek lerakva. Nemsokára érkezett hozzánk egy besorozott BESZKÁRT busz, amely 40 fős budaörsi népi Hitlerjugend csapatot (sváb gyerekeket) hozott egy birodalmi vezetővel, aki a mi részünkre tolmácsolt a későbbiekben. Irigyeltük tetőtől talpig fekete egyenruhájukat, tőrüket, pokróccal, csajkával, kulaccsal felmálházott hátizsákjukat. Fejükön kisméretű rohamsisak volt. Mi csak levente sapkában voltunk. Ők az iskola óvóhelyén lettek elszállásolva.
A szerelők összegyűjtöttek mindnyájunkat, és ismertették az éjszakai munkát, amely abból állt, hogy a beérkező vitorlázó gépekről le kellett szedni a szárnyakat, hogy a leszállómezőből elkerüljenek. A törzseket és a szárnyakat a fák alá kellett helyezni hogy a később érkező gépeknek helyet biztosítsanak. Mindenki kapott egy kéken világító zseblámpát, egyesek kalapácsot és csípőfogót, és a szerelők megmutatták, hogy hogyan kell leszerelni a szárnyakat (erre 10 percet adtak), és elfutni vele egy-egy csapatnak. A mi feladatunk Sanyival az volt, hogy a farok fékernyőt egy karabinerrel kiakasszuk és elvigyük a leszálló mezőből. (…) A másik két csoport a szárnyakat szerelte le. A magasabb növésűek tartották, míg egy-egy gyerek a szárnydúc alsó-felső bekötő csapjait szedte ki a nála lévő szerszámokkal. A szárny és a törzs összekötő csapszegeit 2-2 gyerek ütötte ki. Mindegyiknek volt egy világító segítsége. Ha jól emlékszem, 2–3 szor szedették és rakatták velünk össze az első gépet gyakorlásként. A felnőtt szerelőknél volt egy hosszú nyelű csípőfogó, ők vágták el a csűrő-mozgató drótköteleket, mert ehhez elég nagy erő kellett. (…) Miután mindenki kész volt saját munkájával, a szerelő köröző mozdulatokat csinált a lámpájával. Erre a jelre gyorsan odatolatott egy lánctalpas motorkerékpár, és a törzset a Vérmező szélén húzódó, fasorral szegélyezett lovaglóútra vontatta. (…) Éjfél körül bekapcsoltuk a reptér világítást, megérkezett egy Opel gyártmányú Blitz rádiós autó, amelyben csinos lányok voltak. Mondták a vezetőknek, hogy mindenki jöjjön fel az Attila utcába, hagyja ott a Vérmezőt, mert nemsokára érkeznek az első gépek.
Tőlük tudtuk meg azt is, hogy Budapest határában a JU 52-es gépek már elengedték a vontatmányaikat és a vitorlázó gépek kettesével fognak érkezni 20 percenként, és akkor kezdődhet a munka. Mindenki kapott egy termosz kakaót és egy tábla csokit. Nemsokára nagy sistergéssel, lámpák nélkül megérkezett az első két gép és a kiállított tankok fölött a sötétségből lesiklottak a Vérmezőre. Nagy puffanás, majd lángok – a gépek megálltak. Mi leszaladtunk és a tanultak szerint végeztük feladatunkat. A később érkezettek között volt olyan gép, amely kisodródott a Krisztina körút fölé és a villamosvezetékeket letépve ért földet. A 4. vagy 5. párként beérkezett gépeket nem tudták időben elvontatni, így a már földön lévőbe szállt bele a következő, ezután a szerelők folyamatosan lőtték a piros rakétákat a leszálló gépek elé, de hiába. Reggel megnéztük a roncsokat: volt amelyikben benne volt a halott pilótagyerek. (…) A szabadtéri zsákmánykiállításon volt egy légvédelmi löveg, amelynek csöve függőlegesre volt feltekerve. Az egyik leszálló gép a jobb szárnyával elkapta, a szárny leszakadt, a baleset az ágyút a tankcsapdába lökte. Ennek a gépnek a pilótája sem volt 15 évnél idősebb, holttestét a barátaim szedték ki a gépből.”
Nem sokkal később a szovjetek megkezdték a Vérmező rendszeres aknázását is: ettől kezdve a vitorlázógépek rendezett fogadása a résztvevők számára életveszélyes vesszőfutássá vált. Sebes Emil visszaemlékezésében erre is utalt: „Amikor feljöhettünk a pincéből, láttuk, hogy sok ejtőernyő piroslik a havon érintetlen tartályokkal, mert a front miatt egyik fél sem mert kimenni értük. Bíztunk benne, hogy megint élelmiszert találunk, de csak lőszerutánpótlás volt bennük. Viszont levágtuk az ejtőernyőt – „jó lesz az még valamire” – felkiáltással. Jó is lett, mert Édesanyám női zsákruhákat varrt belőle, melyeket vidéken élelmiszerre tudtunk cserélni.
Borzasztó élményem egy hóba fagyott ejtőernyőről: ketten hárman ráncigálva hazahúztuk. Nagy sikongatás lett a vége, mert valamelyikünk észrevette hogy egy női láb van térdtől az ernyőbe fagyva. A szerencsétlen valószínűleg a tartályért ment, amikor találat érte.”
